Magashegyi élményeim elbeszélése előtt fontosnak tartom leszögezni: nem vagyok hegymászó! Leginkább olyan túrázónak tartom magam, aki időnként afféle „műkedvelőként” a szorosabb értelemben vett hegymászással is próbálkozik.

Az idei nyár fő attrakcióját 3 fős csapatunk számára a 4061 méter magas Gran Paradiso meghódítása jelentette. Az út két szervezet, az Ágasvár Turista Egyesület és a Héthatár Trekking és Hegymászó Egyesület szervezésében bonyolódott. Előbbi részéről Juhász János, utóbbi részéről Kiss Gábriel volt jelen, én pedig mindkét egyesületben tag vagyok.

Túránkat amúgy a szokásosnál is komolyabban vettük, már év elején elkezdtük a felkészülést. Januárban tekeregtünk egy jót a Szlovák Paradicsom fagyott vízesései között, márciusban túráztunk a Rax-fennsíkon átlag 4 méteres hóban (és 4-es fokozatú lavinaveszélyben), májusban lezárt úton meghódítottuk a hófedte Krivánt, júliusban pedig meglátogattuk a Triglav csúcsát. Idehaza túrázás, kerékpározás, sziklamászás töltötte ki a hétvégéket, heti egy-két alkalommal pedig úszni jártunk.

Ennyi bevezető után lássuk alpesi kalandjainkat…

Augusztus 1-én érkeztünk meg „alaptáborunkba”, egy Pont nevű észak-olasz falucska 1950 méter magasan elterülő kempingjébe. Maga a kemping békés, hangulatos, a helyiek pedig nagyon kedvesek és segítőkészek (még a hegyivezetők irodájában is). A rossz idő szerencsére csak egy napra kényszerített minket a sátorba, ezalatt viszont kb. 2400 méterre került le a hóhatár, a magasabb régiókban pedig kb. fél méter friss hó esett. A nem túl bíztató kezdet után a 3. napon megjött a tartós jó idő, és a csúcstámadók – velünk együtt – megindultak.

Első etapunk a 2700 méteren épült Viktor Emanuel menedékházig tartott. Egyébként két menedékház is található odafönt, egy régi (ez rifugio Viktor Emanuel I. néven üzemel), és egy újabb (rifugio V. E. II.). A házakban csak előzetes szállásfoglalás esetén lehet aludni, amit a hegyivezetők irodájában a legcélszerűbb intézni. Mi a régi épületben kaptunk helyet, németekkel, lengyelekkel, szlovákokkal és olaszokkal zsúfolódtunk össze egy szobában. Az alvás kissé nehezen ment, mivel voltak fél 4 körül induló partik is. Este derült ki, hogy rajtunk kívül egy másik háromfős magyar csapat is van a hegyen, akikkel persze rögtön összehaverkodtunk. Olyannyira, hogy közös magashegyi célok is szóba kerültek (nagyon tapasztalt emberkékről van szó, több Andok-béli expedíción is túl vannak már).

A házban töltött éjszaka után jött a csúcstámadás. Utolsóként startoltunk a házból, de később kiderült, hogy mi döntöttünk jól, mivel így elkerültük a normál útra jellemző tömegnyomort. Sajnos Jancsi még a  kempingben összeszedett valamilyen gyomorfertőzést, ami eléggé legyengítette. Így is felküzdötte magát kb. 3400 méterig, ahol a visszafordulás mellett döntött. Kissé csalódott voltam ezért, de ő legalább úgy örült a sikerünknek, mint mi magunk. Hiába, tényleg csapatként mozogtunk a hegyen, amire jó érzés visszagondolni...

Csak a helyszínen derült ki számunkra, hogy valahol 3400 méter körül a normál út tartalmaz egy könnyű mászóbetétet, amit persze felpakoltan kell leküzdeni, így egyből izgalmasabbá is vált az út. A valódi izgalmak azonban a gleccser elérésével kezdődtek. Maga a jégár hatalmas, sokkal nagyobb és látványosabb, mint néhány Alpok-béli magasabb hegycsoport gleccserei (ezt újdonsült ismerőseink is megerősíthetik). A hasadékok1 mélyek (100 méteres nagyságrendben kell gondolkodni!) és nyíltak, emiatt persze veszélyesek is. Sokan szívesen aggatják a hegyre a „könnyű 4000-es” jelzőt, de nem szabad elfeledni, hogy ez bizony komoly gleccsertúra. Aznap egy német férfit ért baleset: belecsúszott egy alig észrevehető hasadékba. Miután kimentették, pont a másik magyar csapat látta el gyógyszerekkel a sokkos állapotban lévő mászót. Nem feledhetjük a magasság hatásait sem: sok emberen jól láthatóan mutatkoztak a fizikai kimerültség jelei, főleg a vezetős partikban. Tanulságos volt megfigyelni, hogy mennyi tapasztalatlan vagy nem megfelelő kondíciójú ember vállalkozott a megmérettetésre. Láttunk hágóvassal2 kötélen taposást, hószögek3 garmadáját fölöslegesen cipelő csinibabákat, egymás köteleit összecsavaró támolygó partikat, stb…

A hegy abszolút csúcsa (kb. az utolsó 25-30 méter) csak mászva érhető el. A mászást jelen esetben (is) komolyan kell venni: standépítés4, biztosítás szükséges! Technikailag könnyű trarverzálást5 kell ugyan végrehajtani (nehézsége 2+ vagy 3), de a magasság, a több száz méteres meredély fölötti kitettség és a hátizsákok megteszik pszichés hatásukat. Rám legalábbis hatással voltak.

A csúcsszakasz sikeres leküzdéséhez még egy elengedhetetlen feltétel szükséges: ne legyen tömeg. Itt jól jött, hogy az utolsók között indultunk, ugyanis dél körül értünk a csúcs alá, és addigra a mászók nagy része már levonult. A másik magyar csapat bosszankodhatott, mivel a zsúfoltság miatt nem tudták megtenni az utolsó 25-30 métert. Mi szerencsésebbek voltunk, mindössze egy horvát nyugdíjas-különítmény tartózkodott velünk egyidőben a csúcs körül.

A végső erőfeszítést követően majdnem 1 órát töltöttünk 4061 méteren, a kb. 2 négyzetméternyi csúcssziklán elhelyezett, márványból faragott Madonna-szobor társaságában. Szerencsére semmiféle felhő nem zavarta a tökéletes körpanorámát, és nem mellékesen valódi azúrkék hátterű magashegyi fotókat lehetett készíteni.

Az élmény elég furcsa, szerintem az adott pillanatban nem is lehet teljesen átélni, az embert ugyanis túlzottan izgatja a lejutás problémája.

A sikeres csúcshódítás után nehézségek nélkül jutottunk le a gleccseren, és kora estére már újra felállíthattuk sátrainkat az „alaptáborban”, majd a kemping éttermében mindannyian betoltunk egy hatalmas adag, kemencében sütött pizzát.

Másnap aztán továbbindultunk a Monte Rosa csoport hegyei közé, a Gressoney-völgybe. Ahol legalább ilyen izgalmas kalandokban volt részünk…. (folyt. köv.)

Pancsira Lajos

A túra leírása képekkel megtalálható a mountex oldalán.