A Gran Paradiso sikeres meghódítását követően a Monte Rosa felé vettük az irányt. E hegycsoportban található az Alpok második legmagasabb csúcsa, a 4634 méter magas Dufourspitze, ami elvileg utunk fő célja lett volna. Már most lelövöm azonban a poént: a csúcs megmászásáról a körülmények szerencsétlen alakulása miatt a helyszínen letettünk. Olyannyira, hogy nem is jártunk a hegyen.

Az elkövetkező 4 napban a Gressoney-völgy egyik kisvárosának (Gressoney-Saint-Jean) kempingje nyújtott számunkra táborhelyet. Ami drágább, ennek ellenére rosszabbul felszerelt volt a korábbinál. Meleg víz is csak súlyos pénzekért váltott zseton fejében járt. Mi persze – élelmes magyarok lévén – kaján vigyorok közepette konstatáltuk, hogy nemzeti húszasunk formára és méretre megegyezik a zsetonnal, azaz: melegvíz-probléma megoldva.

A völgy települései és természeti környezete lenyűgöző, de szomorúan sommáztuk, hogy ez a hely sokkal inkább a „koca-” és „kulturistákra” épít, mint a magunk fajta hegyek szerelmeseire. Meg arra, hogy miként lehet tömegek mászatásából ipart űzni. Még a kempingben kiderült ugyanis, hogy a rengeteg vezetős parti miatt sem a 3600 méteren lévő Gnifetti, sem pedig a 4554 méteren lévő Margherita házban nincs hely, és jó ideig nem is lesz. Mivel a több napos gleccseren sátrazáshoz nem volt  kedvünk, és Jancsi gyomorproblémája sem múlt el, más célokat tűztünk ki.

Némi falunézős-városnézős regenerálódás után beiktattunk egy egész napos via ferrata1-túrát, ami fölöttébb emlékezetes élmény lett számomra. A legnehezebb (fekete jelzésű) út kivételével a völgy összes komolyabb vasalt útját végigmásztunk. Mivel klettersteig-szettje2 egyikünknek sem volt, hevenyészett biztosítóeszközöket készítettünk kötélgyűrűkből3 és hevederekből. E kreatív megoldás alkalmazásától azonban nyomatékosan óvnék mindenkit! A klettersteig-szett lelke egy energia-elnyelő szerkentyű, ami nekünk persze nem volt. A becsület kedvéért megpróbáltuk ugyan beszerezni, de a völgy legmagasabban fekvő városa, Gressoney-la-Trinité mászóboltjában nem tartottak ilyesmit (!), ami több mint megdöbbentő egy ilyen Chamonix-szerű településen. Az egyik út kiszállásánál néhány idősebb helyi mászó jól le is teremtett az ezermester-megoldás miatt, de be kell látni, hogy teljesen igazuk volt.

Az utak viszont nagyon élvezetesek, van bőven kitettség, kapaszkodás 200-300 méterrel az alattunk fekvő falu fölött a függőleges falon, átkelés drótkötél-hídon és hasonló jóságok. Egy hosszan áthajló szakaszon a kelleténél jobban paráztunk ugyan, bár ennek legfőbb oka a már említett ezermester-megoldás volt.

Végül jött az alternatív magashegyi cél: a Punta Giordani 4046 méteres csúcsa. A legfőbb szempont a hegy kiválasztásánál az út rövidsége volt. Mivel nem tudtuk megítélni, hogy mennyi lehet – és főként: milyen nehéz – a mászós szakasz, érdeklődtünk a hegyivezetők irodájában. Ahol egy roppant csinos, de az adott témához mit sem értő leányzó lelkesen elcseverészett velünk, majd átnyújtotta az egyik hegyivezető mobilszámát. No persze, pénzért mászható a csúcs… Mindezek alapján végül úgy döntöttünk: majd kiderül odafönt.

Augusztus 8-án nekiindultunk a magasabb régióknak. Időnyerés végett felvonóztunk 2900 méterre, majd innen felküzdöttük magunkat a gleccser pereméig. Hullámvasutazós, egy helyen fixkötelekkel biztosított szakasz leküzdését követően – valahol 3500 méter körül – elértük a legmagasabbra épült sífelvonó-épületet. Ezután gleccser-traverz következett, ahonnan már csak Gábriel és én mentünk tovább, Jancsi azonban őrködve figyelte az átkelésünket. A gleccseren csak egyetlen parti haladt előttünk, igyekeztünk az ő nyomaikat követni. Első ránézésre könnyűnek és veszélytelennek tűnt az út. Felfele nem is volt probléma, lefele viszont… de erről később.

Saját megítélésünk szerint elég gyors tempóban szeltük át a jégárat, amit később Jancsi is igazolt. A traverzút vége fölöttébb izgalmas volt: kb. 50 fokos firn4-mászással kellett szembenéznünk! Ezután pedig hosszú, technikailag könnyű, de végig kitett sziklamászás következett a csúcsra vezető gerincen, de annyira elszaladt az idő, hogy ennek csak egy kis részét teljesítettük. Úgy döntöttünk, hogy kb. 3800 m-ről visszafordulunk.

Még pont időben, ugyanis a gleccser délutánra eléggé szétnyílt. Számítottunk ugyan erre, de az adott helyzetben nem volt valami bíztató a látvány. Mivel alig járt útról volt szó, igyekeztünk a felfele követett úton haladni, de így is csak egymás folyamatos biztosítása mellett mertünk lépkedni. Egyikünk standolt és biztosított a jégcsákánnyal, amíg a másik haladt a jégen. Így is mindketten kétszer csúsztunk hasadékba. Igaz, „csak” combközépig meg derékig, de így is félelmetes volt az élmény.

Kora délután épségben és elégedetten értünk le a gleccserről. Ezt követően már csak némi gyalogos szintezés és „levonózás” várt ránk.

Utolsó nap még újra végigmásztuk az egyik vasalt utat, majd tettünk egy rövid túrát és indultunk haza.

Hát, valahogy így teltek alpokbéli víg napjaink. Ha bárkinek infókra van szüksége az említett helyszínekkel kapcsolatban, forduljon bátran hozzám!

Pancsira Lajos