A Magas-Tátrának van valami megfoghatatlan varázsa. A világ legkisebb magashegysége a magyar hegymászás és magashegyi túrázás bölcsője, ami már önmagában is sokak szíve csücskévé emeli a Kárpátok legmagasabb tömbjét. Mindezek mellett olyan mesebeli és ódon hangulata van a hegységnek, ami folyamatos visszatérésre késztet. Talán ez az oka annak, hogy első komolyabb hegymászó-teljesítményemnek is a Magas-Tátra volt a helyszíne.

A Karcsmar-folyosó a Gerlachfalvi-csúcs alatt található, annak déli gerincébe fut bele a Felkai-völgyből indulva. Ez a Magas-Tátra legnagyobb kuloárja (vagyis folyosója), aminek meghódításával a hegymászók többsége télen próbálkozik. 2005. őszén jártunk itt először – a Kis-Viszokára vezető turistaút ugyanis a Karcsmar alatt halad – és elhatároztuk, hogy ide még visszatérünk. A kalandra 2006. február 25-én kerítettünk sort társaimmal, dr. Kiss Gábriellel és Karácsonyi Lacival. Csapatunk negyedik tagja a párom, Mihalik Ági volt, aki a Sziléziai-házig jött fel velünk, és onnan vigyázott ránk hátvédként.

A felkészülés leginkább zavarba ejtő része az információk begyűjtéséből állt. Megkérdeztünk minden olyan ismerőst, aki már járt télen a Karcsmarban, de nagyon eltérő véleményük volt az út nehézségével kapcsolatban. Tapasztalt hegymászó barátom, Juhász Jancsi szerint túracsákánnyal teljesíthető az út, mivel különösebb technikai nehézségek nélküli "gyaloglásról" van szó. Egy másik tapasztalt magashegyi vezető ismerősöm, bizonyos Pihe szerint jégszerszámokra (vagyis jégmászó felszerelésre) van szükség, és mind felfelé, mind lefelé biztosítani kell a folyosó oldalában a sziklákon. Pihe és társai annak idején a legfelső (egyben legmeredekebb) szakaszt nem is tudták teljesíteni, mert – bár hajnalban indultak – nem kedveztek a hóviszonyok, és a sötétben vissza kellett fordulniuk. Gábriel hegymászó-oktatója azon az állásponton volt, hogy a biztosítás teljesen felesleges, a jégszerszámok viszont elengedhetetlenek. És mindehhez jött Laci pár héttel korábbi személyes élménye, ugyanis ő nem sokkal túránk előtt próbálkozott a Karcsmarral, de a nagy hó és a viharos időjárás miatt a beszállástól vissza kellett fordulnia. Miután kellően össze lettünk kavarva, úgy döntöttünk, hogy majd meglátjuk a helyszínen. Mindannyian túracsákányokat vittünk, és ki-ki olyan hágóvasat, amilyennel rendelkezik. Az enyém egyszerű hevederes jószág, ami nem volt a legkellemesebb, de azért elegendőnek bizonyult.

Első nap felgyalogoltunk a Sziléziai-házhoz. Gyönyörű időnk volt, és reménykedtünk benne, hogy kitart a verőfényes napsütés és a hideg. Utóbbi különösen fontos volt, mert a Karcsmar legfőbb veszélye a lavinákban rejlik, így előre eldöntöttük, hogy csak kemény mínuszok esetén vágunk bele az útba. Enyhébb időben a hóréteg instabillá válhat, és bármelyik pillanatban az ember nyakába zúdulhat a veszedelem.

Másnap korán reggel keltünk, és 8 órakor teljes felszerelésben léptünk ki a menedékház ajtaján. Ekkor optimálisnak tűnt az idő: mínusz 8 fok, viszonylagos szélcsend és tiszta égbolt. A menedékház melletti Felkai-tó jegén át felkapaszkodtunk a tófalon, és jó tempóban haladva háromnegyed órán belül elértük a Karcsmar-folyosó alját. Az erőltetett menetnek köszönhetően elsőkként szálltunk be az útba. Ekkor már kezdtek kavarogni a felhők, de mindent összevetve nem tűnt vészesnek az időjárás. A folyosóban viszonylag sok hó volt, és annak ellenére, hogy nem volt jegesre fagyva, meglehetősen jól tartott.

Az út első negyede még nem olyan meredek, így beálltam előre és nekiláttunk a szint legyűrésének. E könnyebb szakaszt egy nagyjából 8-9 méter magas sziklabetét zárja le, amelyből télen – hóviszonyoktól függően – jóval kevesebb látszik ki. A folyosóban keresztbe ékelődött szikla messziről úgy néz ki, mintha egy hatalmas szabálytalan lépcsőfok lenne. Sokak szerint ez a Karcsmar kulcspontja, ezen túl már csak sima túra következik (őket ezúton is üdvözlöm, és javaslom nekik, hogy vizsgálják felül vagy a túrázásról, vagy a hegymászásról alkotott álláspontjukat). Ezen a napon szerencsénk volt, mert kb. 3-4 méternyire magasodott a hóréteg fölé a gránittömb. Próbáltunk felkapaszkodni a bal szélen, de túl nehéznek bizonyult. Némi esélylatolgatást követően a középső részen találtunk egy alkalmas útvonalat, amit elsőként vállaltam be. Mivel biztosításra nemigen láttunk lehetőséget, mindhárman szólóban másztuk ki az akadályt, amely kb. 3+ nehézségűnek bizonyult. A szólómászást ilyen körülmények között úgy kell érteni, hogy hiba esetén nem pusztán a szikla lábához zuhanunk, hanem egyenesen továbbcsúszunk a folyosó aljáig. Szerencsére e kétes kimenetelű szánkózást nem tapasztaltuk meg.

A szikla fölött aztán újabb kihívások következtek. A folyosó itt hirtelen meredekebbé válik, és az addigi 35-40 fokos lejtőszög 45 fokos lesz. A nyomasztó kitettség-érzés csökkentése érdekében összekötöttük egymást, és így folytattuk a kimerítő kapaszkodást. Az igazat megvallva nem sok esélyt láttunk arra, hogy ha bármelyikünk kicsúszna, a többiek megállítják. Pláne, hogy Laci túl gyorsnak ítélte a tempómat, és nem sokkal később le is kötötte magát. Mégis, óvintézkedésünk adott valamiféle biztonságérzetet, annak ellenére, hogy a kicsúszó ember a többieket is magával ránthatta volna. Azt hiszem, az efféle, feleslegesnek tűnő óvintézkedések mindennél jobban kifejezik a társaink iránti bizalmat, és az összetartást a kalandban. Egy régi, erdélyi kiadású hegymászó-oktatókönyvben olvastam valamit arról, hogy az igazi hegymászók minden kétes szituációban összekötik magukat. Ha egyikük zuhan, bajtársa is hasonló sorsra jut.

Na persze, a folyosóban nem gondolkodtam ilyesmin. Egyre fárasztóbb volt lépéseket rúgni a meredek hórétegbe. Ráadásul a mögöttünk haladó partiknak nem akaródzott megelőzni minket – átvéve ezzel a lépcső-gyártó szerepét –, sőt, egészen véletlenül mindig éppen akkor álltak meg harapni vagy inni valamit, amikor mi. Hiába néztünk rájuk kérdőn. Mivel nem akartunk kínos időhúzásba kezdeni, tudatosítottunk magunkban, hogy bizony mi fogjuk elvégezni a munka nehezét. Mindezek ellenére folyamatos tempóban értük el az utolsó, legmeredekebb szakaszt. Már láttuk a folyosó végét – a célunkat – amikor néhány pillanatra a nap megsütötte a gerincet. Mégis, az utolsó 10-20 méter volt pszichésen a legnyomasztóbb. A lejtő dőlésszöge itt 60 fokhoz közelít, és mivel a kiszállás 2600 méteres magasságban található, képzelhető, hogy mindez milyen kitettség-érzetet kelt. Érdekes módon a mögöttünk haladók pont itt előztek meg minket.

Dél körül értünk fel a Karcsmar-folyosó tetejére. Megcsináltuk az utat. No persze, még vissza is kell jutni épségben – egyfajta eufóriával vegyes aggodalmat éreztem. Gábriel megjegyezte, hogy ez eddigi legnagyobb hegymászó-teljesítményünk. Pihentünk egy keveset a keskeny, hófedte gerincen, és elkészítettük a kötelező fotókat. Laci és Gábriel még egy-egy szál cigit is elszívtak. A jeges széllökések azonban arra sarkallottak, hogy mielőbb induljunk lefelé. Igaz, az sem volt túl megnyugtató érzés, hogy mindkét oldalon több száz méter mélység tátongott alattunk.

Már előre eldöntöttük, hogy a folyosóban fogunk ereszkedni, habár ezt a visszautat rajtunk kívül senki sem választotta. Összekötöttük két kötelünket, így közel 100 métert tehettünk meg egy standból. Utóbbiak kialakítása egyébként nehezen ment, több ízben is a hóban vájtuk ki az álláshelyet. Csak egy-két szeget találtunk, de azok közül is csak a sajátjainkban bíztunk. Ilyen esetben viszont biztosra mehettünk; egy helyen Laci felfelé olyannyira stabilan helyezte el saját készítésű bong-szögét, hogy azt lefelé nem is bírta kiszedni. Valakinek, valamikor ez még jó szolgálatot tesz majd…

Próbáltunk igyekezni, leginkább azért, mert egyre emelkedett a hőmérséklet, és gyanús hólabdák kezdtek potyogni-gurulni lefelé. A sziklabetétet erős szürkületben értük el, de szerencsére ezt követően már nem kellett ereszkedni; a folyosó alsó, kevésbé meredek szakaszán szánkázva, jégcsákányainkat fékként használva száguldottunk lefelé. A völgyben már sötétben, hóesésben kellett végigevickélni, aminek eredményeként mindannyian jónéhányszor orra estünk. Az utolsó méterek is izgalmasak voltak: a tófalon csak nagyon óvatosan, a fejlámpák fényét elhomályosító, sűrű hózáporban jutottunk le.

A Sziléziai-házban megnyugvással fogadták visszatértünket, mi pedig azzal a jóleső érzéssel kortyolgattuk sörünket, hogy a Magas-Tátra leghosszabb kuloárját immár a tarsolyunkban tudhatjuk.

Pancsira Lajos