Rég vágytam arra, hogy olyankor látogassam meg a „világ legkisebb magashegységét”, amikor az még mentes a turisták nyüzsgésétől. Egy 15 fős társasággal – közöttük az Ágasvár Turista Egyesület tagjaival – 2005. májusának közepén kerítettünk sort erre, tavasszal ugyanis a turistautak jó része még zárva van.

Első túranapunkon egy könnyebb feladatot választottunk: az egész csapattal felkerestük a Téry-menedékházat. Második napra pedig a Krivánt szemeltük ki két vállalkozó szellemű társammal, Kiss Gábriellel és Zsohár Gáborral.

No, ez utóbbi túrából küzdelmes kaland kerekedett…

Reggel 9-kor társaságunk két hölgytagja kitett minket a csúcshoz légvonalban legközelebbi turistaút kezdeténél. Úgy terveztük, hogy tartani tudjuk a térképen megadott időket, és 45 perc múlva már a Magas-Tátra híres túraútját, a Magistrale-t fogjuk keresztezni. Kb. 10 perc haladás után azonban szembesültünk az elképzelésünket keresztbehúzó tényezővel, a gyökerestül kidőlt fenyőfákkal. Kezdetben még nem gondoltunk különösebb nehézségekre, abban bíztunk, hogy a turistaút előbb-utóbb járható lesz. De nem lett az. Sőt, mint kiderült: turistautak ezen a környéken nem is léteznek, hiszen a 2004. novemberi vihar az erdőt szinte egészében kidöntötte. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Kriván körül még neki sem tudtak kezdeni a kidőlt fák elszállításának. Idegölő és kimerítő harc következett, fatörzsről-fatörzsre ugrálással, kúszással-mászással. Helyenként a talaj fölött 2-3 méterrel kellett egyensúlyozni, amit az is nehezített, hogy sűrű köd ereszkedett a tájra és megeredt az eső. Szorgosan tanulmányoztuk a térképet, de tájoló hiányában – alaphiba! – csak a néha fellibbenő ködtakaró mögött kikandikáló hegyoldal-részletek nyújtottak támpontot. És ha ez nem lenne elég, a hátizsákjainkra erősített hegymászócuccok le-fel szerelésével is meg kellett birkózni, hiszen a jégcsákányok és hágóvasak folyamatosan beleakadtak a  kidőlt fák ágaiba. A turistatérképen írt negyvenöt perc helyett több mint négy órás küzdelem után értük el azt a pontot, ahonnan már biztosan be lehetett azonosítani a helyszínt, és a megritkult erdő miatt a fatörzsekkel folytatott küzdelem is véget ért (egyelőre). Ekkor el is határoztuk, hogy visszafordulásról szó sem lehet: fel fogunk jutni a csúcsra!

Az eső elállt, és mi gyors tempóban gyűrtük tovább a szintkülönbséget. Mivel abban a hitben voltunk, hogy a szokásos turistaúton kaptatunk felfelé, eléggé meglepődtünk, amikor egy meredekebb gerincszakaszon kiterjedt hómező állta utunkat. Nosza, elő a hágóvassal, a beülővel és a jégcsákánnyal! Néhány perc múlva azonban eltűnt a hó, és a szokásos, meredeken kaptató magashegyi ösvényen kötöttünk ki, így vehettük is le harci öltözetünket. Keseregtünk egy sort, hogy fölöslegesen cipeljük a hegymászócuccokat, majd indultunk tovább felfelé, immár a jelzett úton.

A Kis-Kriván előtti nyeregbe érve már igencsak kimerültek voltunk, és az időjárás sem akart könyörülni rajtunk. A Krivánra vezető gerinc minden egyes kiemelkedését a csúccsal azonosítottuk, így amikor a ködben egyre újabb szakaszok bontakoztak ki, kelletlenül tudatosult bennünk, hogy itt még akad némi gyötrelem. A túra nehézségét – és egyúttal az izgalmakat – növelte, hogy a Kis-Krivánon túljutva megjelent az összefüggő hótakaró. Mégpedig nem is akármilyen mennyiségben: a csúcsgerincen méretes hópárkányok képződtek, ami indokolttá tette a hegymászó-felszerelés használatát és az elővigyázatosságot. Figyeltünk arra, hogy ne haladjunk a gerinc közelében, és igyekeztünk a kiálló sziklákat támpontként használni. Ezen a szakaszon a mászás öröme feledtette a fizikai kimerültséget.

Pontban délután öt órakor megpillantottuk a csúcskeresztet: felértünk a Kriván tetejére!  Euforikus hangulatunkat fokozta, hogy a felhőzet felszakadozott valamelyest, sőt, a nap is kibújt a felhők mögül. A lejutással mit sem törődve önfeledten ücsörögtünk, fotózgattunk és teáztunk a hóban, 2492 méter magasan.

Délután hat óra is elmúlt, amikor elindultunk lefelé. A Kis-Krivánt elhagyva úgy döntöttünk, hogy nem követjük a kígyózó turistautat, hanem "direktben" megyünk lefelé a déli oldal jókora törmeléklejtőjén, szikláról sziklára ugrálva. Ez persze teljesen szabálytalan, hiszen a Magas-Tátrában csak a jelzett utakon lehet túrázni. Azonban egész nap folyamán nem találkoztunk senkivel, így nem kellett tartanunk attól, hogy elcsípnek minket a rettegett tátrai parkőrök, a TANAPosok.

Az ég közben egyre tisztult, de egyúttal közeledett a naplemente ideje is. Az erdőhatárt elérve azt fürkésztük, hogy akad-e olyan része az erdőnek, ami könnyebben járható. Mivel a látvány nem volt túl bíztató, úgy döntöttünk, hogy nyílegyenesen becélozzuk a hozzánk legközelebbi aszfaltutat, mert talán így kell a legkevesebbet küzdeni. Jó darabig szerencsénk volt, és helyenként zergemód ugrálva gyorsan haladtunk lefelé a meredek hegyoldalon.

A Magistrale közelében kezdett újra kritikussá válni a helyzet. Megint jött a kúszás-mászás-ugrálás, csak éppen teljesen kimerülten. Néhol megálltunk, és az ágak tetejére kapaszkodva próbáltuk betájolni magunkat. Időközben persze teljesen besötétedett, de ennek is volt előnye: a Hold alapján legalább az irányunkat meg tudtuk határozni. Ez persze nem tette könnyebbé a harcot, de legalább volt némi reményünk arra, hogy nem éjszakázunk az erdőben. Ekkor már nagyon elcsigázottak voltunk, ráadásul Gábor egy alkalommal a fenyőhalmaz tetejéről úgy pottyant le az ágak közé, hogy karja teljesen összekaszabolódott. Megváltás volt, amikor motorzúgást hallottunk, és szinte határtalan könnyebbséget éreztünk az aszfaltút elérésekor. Túránkat este fél tízkor fejeztük be.

A Kriván ilyen körülmények között történő meghódításán felbuzdulva elhatároztuk, hogy télen is visszatérünk a Tátrába. A következő találkozásra azonban még ugyanazon év őszén sor került, és az sem volt kevésbé izgalmas…

Pancsira Lajos