Még a szeptemberi túra után kaptam a feladatot, hogy a következő túrát én vezetem. Annyira megörültem ennek, hogy még aznap megterveztem az útvonalat. Tudtam, hogy Mátraalmást útba fogjuk ejteni, mert szép hely. Emlékszem arra a vasárnapi délutánra mikor ültem a buszmegben egy térképpel a térdemen és tervezgettem az útvonalat. Másnapra megvoltam vele! Útvonal tervezés után rájöttem, hogy van néhány út amin még nem jártam, mondjuk Mátraalmásról több út is vezet Galyatetőre, s ismerni akartam mindet, hogy a legszebb úton mehessünk fel. Igaz János azt mondta, hogy olyan túrát tervezzek ami kemény, mert az emberekben inkább ez marad meg, mint az, hogy szép tájakon jártak. Igen, ez így igaz, de ha már kemény, legyen szép is, mert minek a sok menetelés, ha nem látok szépet?!

Úgyhogy miután megvolt az útvonal is meg az idő is, októberben kezdődött az ismeretlen utak bejárása, felfedezése. Alapelvem, hogy nem viszek embereket számomra ismeretlen helyekre, mert azzal, hogy nincs róla információm akár baj is származhat belőle (bárkinek). A 3 mátraalmási útból 2 könnyebbet egyedül jártam be, az elvileg legnehezebbet meg egy jóbarátommal. Amikor felértünk vele a tetejére azt mondta, hogy kár lenne ezt a részt kihagyni a túrából. Egyetértettem vele. J No de hogy lássátok miért, kezdem az elején.

A túra előtti hét csütörtökjén 3 ember közreműködésével sikerült egy tepsi sütit elkészíteni. Ágasváron elfogyott, úgyhogy nem aggódom, hogy nem ízlett az embereknek. Nagy készülődés után végülis péntek este 7 órakor elindultunk Gyöngyösről négyen. Persze útközben megálltunk a sztenderd szép kilátás helyeknél. Amikor este 8-kor elindultunk gyalog Mátraszentistvánból (a kocsit ott hagytuk) gondoltam időben vagyunk, mert 9-re a háznál leszünk. Nem jött össze. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy 9óra 20-as érkezésünkkor Józsi azzal fogadott, hogy „nyugdíjas tempóban jöttetek?". A mosoly ennek ellenére nem fagyott le az arcomról. Örültem, hogy leszünk jó páran, örültem a holdvilágos éjszakának, a jó időnek. Olyan világos volt éjjel, hogy szinte észre sem vettük a különbséget nappal és éjjel között. Mire odaértünk a házhoz mindenki megvacsorázott, s mivel az amit ők ettek elfogyott, nekünk János sztrapacskát készített. A lefekvés elég nehezen ment, pizsamában ültem az ágyon amikor egyik szobatársam azzal fűzött, hogy nem megyünk-e fel Ágasvárra (mármint a csúcsra). Kellett nekem mondani, hogy ilyen holdvilágnál milyen szép kilátás lehet. Végül éjfélkor elaludtunk. 

Hajnalban rémálom, hidegre ébredés, de ez sem vette el a kedvem. 7:30-kor már reggeliztünk, s a 8:15-ös indulást csak pár perccel léptük túl. Persze mielőtt bármit is elmondhattam volna a túráról már senkit nem érdekelt, mert zavartak, hogy induljunk már. Meglett a böjtje ennek is, mert a Vöröskő-kilátó előtt nem sokkal 2 ember lemaradt és nem követett minket a zöld jelzésre. A csapat végén álló Józsinak szóltam, hogy menjen fel a kilátóhoz én meg Tibivel keresőakcióba fogtam. Tudtuk hol tévedhettek el, így csak mentünk a nyomukban (hangos kiáltásokat téve), aztán hála a 21.század modern technológiájának, kaptam egy hívást tőlük. Végre valaki aki tud tájékozódni a térképen és nem kétségbeesett hangon kérdezi, hogy „Andi, hol vagyunk?", hanem megkérdezi, hogy akkor a kilátóban találkozzunk-e. Persze ez annak is köszönhető, hogy ők a szobatársaim voltak és mi este megbeszéltük, hogy merre fogunk menni. Oké, innentől nem aggódtam, spuriztunk fel a kilátóhoz Tibivel, mert Jancsi is keresett már, s ez a  csodakütyü (mobil) meg nem bírta a hideget. J 

A kilátónál kis megbeszélést tartottam arról, hogy akkor ezek után jobban ügyeljünk egymásra, hogy máskor ne emberek keresgélésével menjen el az idő. Megjegyzem, hogy a teljes csapatlétszám itt alakult ki, mert még heten csatlakoztak hozzánk, viszont szegény Janesznek haza kellett mennie, mert feltörte a lábát a  bakancs pedig 9 éves létére az első 5km-en végig ott jött az elején, mellettem. A megduzzadt létszámot (20fő) hirtelen nem tudtam kezelni (kapásból nem jó jelzésen akartam menni), de később megszoktam. 

Mátraalmásig erős lejtmenet következett Smiró Feri útján, szép bükkösön mentünk keresztül. Az erdő nyugodt volt, érthető, mert nem egy sűrűn járt úton haladtunk. Persze lefelé is többször megálltunk, mert a csapat szétszakadt. Van akinek ez sétatempó volt, de volt olyan, aki nem tud mindig eljönni ide és szét is szeretne nézni, olykor egy-egy képet készíteni. Egyesek poénkodtak velem, hogy rohangálnom kéne a csapat eleje és vége között, hogy tisztában legyek ki-hol tart. Na én ezt úgy hidaltam át, hogy időnként megálltam és bevártuk a végét. Persze az elejét nehéz volt megálljra késztetni, de aki ismeri Jánost az érti miért írom ezt (ő volt az elején).

Mátraalmáson együtt indultunk neki a hegynek, annak a kihagyhatatlan emelkedőnek Galyavárra, de ismét hamar szétszakadtunk. Tudtam, hogy elöl a fiúk gyorsabban mennek majd, így előre szóltam és kértem, hogy fent a sziklás rész utáni kopár részen (ahol a szép kilátás van – s mi szeretjük s szép kilátást!) várjanak be. Az enyhébb emelkedőt nehezítette pár kidőlt fa, ami a hosszúlábú résztvevőinknek kedvezett, s ki is használták, mi alacsonyabbak meg bújkáltunk alatta. Ugyanakkor a talaj sem kedvezett nekünk, mert nagyon csúszott. Némely gyors és ügyes fiú kapva kapott az alkalmon és fotózta a lányok (és mások) szerencsétlenkedéseit amit később képeken már nevetve nézünk vissza. Szóval fiúk nincs harag! J Bár néha jól jön egy segítő kéz, de ne szaladjunk ennyire előre. 

Félúton észrevettük, hogy nem vagyunk egyedül az emelkedőn, mert egy szalamandra is kitartóan küzdött a sziklákon, hogy feljusson Galyavárra, s nem sírt, hogy milyen meredek az út. Az emelkedő igénybe vette kezeinket-lábainkat egyaránt, de merem állítani, hogy élvezte mindenki még ha meredek is volt, amit nem tagadok – de hogy eleget tehessek a kettős követelési rendszernek, hogy mindenki megtalálja a magának valót, ezért van meredek is meg szép is. Erre csak azt mondhatom, hogy minden megoldható. Mellesleg egy rossz szót nem hallottam arról, hogy valakinek ne tetszett volna a kilátás Galyavárról. Ott szusszantunk egy kicsit, aztán fényképezés, nézelődés, nasizás után elindultam, mert megint csak Jancsiék hiányoztak (úgy 3 férfi akik elöl mentek). Kis gyaloglás után láttam, hogy várnak egy elágazóban. Lendületből továbbmentem, s tudattam velük, hogy a vége is jön. Itt egy enyhébb emelkedő következett amin egy 10perces gyaloglás után felértünk a galyai sífutóutakra. Ami a terepviszonyokat illeti, itt találtuk a legtöbb havat, egy-egy részen összefüggő hótakaró volt, bár nagyon vizes. 

Galyatetőre a tervezett 12:30-as érkezéshez képest egy perccel korábban értünk fel. 13 órakor akartam tovább indulni, de van akit annyira rabul ejtett a Tátra vendéglő italkínálata, hogy az indulás kicsit elhúzódott. Nem számított, mert időnk, mint a tenger. Megváltunk Jánostól, aki azért ment vissza, hogy este az éhes pocakokba finom falatok kerüljenek. Mi a galyai utcákon átvágtáztunk, aztán rátértünk a Nyesettvárra vezető sárga jelzésre. Több alkalommal gyönyörű látvány fogadott minket, s el lehetett látni még a Sár-hegyig is. Az Üvöltő oldalról visszatekintve meg azt láthattuk ahol lejöttünk Galyetetőről. Jött egy 1km-es meredek lejtő ami a József Attila forráshoz vezetett. Az eleje megállt a forrásnál, nem bántam, mert így egy utolsót pihentünk mielőtt nekiindultunk a Szén-patak völgyének. 

Többen nassoltak, energiát vettek magukhoz, térképet böngésztek. Lassan elkészülődtünk és a Szalajkaházat érintve elindultunk a zöld négyzeten Mátraszentimre irányába. Eleinte a régi síneken mentünk, ahol egy-két érdekes átkelés volt. Itt elkélt a segítő kéz és pár biztató mondat, hogy átkeljek a vizes pallókon a patak felett. J Aztán jött az emelkedő, én a sor végéről előre mentem, hogy a többieknek is elmondjam, Mátraszentimrén mindenkit bevárnék. Alkonyatkor értünk fel, egy fenyves mögött épp kelt fel a Hold, fantasztikus látvány volt. Akkor tényleg egy nagy kerek sajthoz hasonlítottam volna. Mivel már hűvösebb volt, az elejét előreküldtem hagy menjenek a Csörgő-völgybe, mi meg majd megyünk utánuk a végével. A végén maradók fele Mátraszentistván felé ment, s maradtunk öten akik gyorsan leromboltunk a hegyoldalon a Csörgő-völgybe, hogy utolérjük az elöl levőket. Az üveghutai megállónál ez sikerült is, így a patak mentén már együtt mentünk. 

A Hold aznap este nem ragyogott úgy, sok felhő volt. Az erdőben is sötétebb volt. A patakban a szokásosnál több víz volt a hóolvadás miatt így oda kellett figyelni hova lépünk. Lassabban is haladtunk, mindenki ott kísérletezett a patakátkeléssel ahol tudott, bár volt pár bevált átkelőhely. A medret elhagyva elindultunk felfelé, itt már kis csoportokban haladtunk, nem is volt annyi lámpánk ahányan mentünk, de azért komoly sérülés nem történt. 

A házba érve ránéztem az órámra és nem hittem a szememnek. 18 óra volt, percre pontosan annyi, amennyire szerettem volna visszaérni. J Kis késéssel a többiek is megérkeztek, így 19:30-kor együtt fogyaszthattuk el a vacsorát! Jánosban (per pill mint szakács)  nem csalódtam, szerintem sokan örülnének egy olyan szakácsnak, mint amilyen ő. Nagyon finom vadragulevest főzött (vaddisznóhús, krumpli, répa, laskagomba, fűszerek, galuska), csak úgy fogyott! Ilyen kiadós levest csak Ágasváron szoktam fogyasztani, sehol máshol. Másodiknak meg egyszerű mégis fenséges almával töltött palacsintát szolgáltak fel vanília- és csokiöntettel. Akkora volt a palacsinta, hogy csak egy felet tudtam megenni. Aztán, gondoltam nem hagyom cserben a szakácsot, megettem a maradékot is. Ezzel a problémával nem voltam egyedül. Bátran merem ajánlani az ágasvári „kosztot" mindenkinek, de ha esetleg mégsem ízlene valakinek az nyugodtan szidjon! Apropó, a palacsinta után még igény szerint forralt bort is ihattunk. Ha ittál már erős forralt bort akkor ez azt is felülmúlja! Ezek után nem csoda, hogy meg volt a kellő hangulat. Ami az estét illeti, vacsora után nem sokkal mentünk kipihenni a fáradalmakat. Ami engem illet, én 21:45-kor kidőltem, de  szobatársaim sem bírták tovább. J

Pár apróságot még megemlítenék a  túrával kapcsolatban. Ami a csoport összetételét illeti, a 20 főből 5 lány volt. Az idő meg remek volt, az átlaghőmérséklet napközben 15 fok volt, mindez november 24-én! Szóval egy szavunk nem lehetett az időre. Még jó, hogy szombaton mentünk, mert másnap esőre keltünk.

Remélem máskor is összejön egy ilyen lelkes csapat!